Busz, táska, doboz...

Ritkán van lehetőségünk olyan dolgokat hallani/olvasni, mint most Károlyi Anditól. Ez alkalommal egy-két kulisszatitok erejéig bepillantást enged a profi sportolók életébe. Elmeséli, milyen körülményes egy idegenbeli Euroliga forduló, és, hogy milyen rövid egy karácsonyi szünet.
Aki eddig azt hitte, hogy a sportolói élet csak arról szól, hogy napi szinten labdáznak a barátnőikkel, talán ezek után majd másképp látja a dolgokat.

Egyszer egy kedves barátom használta a fenti szavakat, amikor az egyik szurkolónknak tartott kiselőadást. Éppen kritika érte a csapatot, hogy az adott napon miért nem megfelelő a teljesítményünk. Így hangzott az az ominózus mondat: „maguk belegondolnak abba, hogy ezek a lányok buszon élnek, táskából öltöznek, és dobozból esznek?” És milyen igaza volt…

Nem egyszerű a sportolói élet, de ugyanakkor arany-élet! Erre akkor jöttem rá igazán, amikor befejeztem a profi sportot. Addig körülvett egy kis burok, amiben mindig megmondták, hogy mit, mikor és hol csináljak. Egy kicsit lesarkítva: semmi más dolgom nem volt, mint aludni, enni és edzeni. Aludni eleget, enni annyit, hogy bírjam a fizikai terhelést, edzeni meg annyit, mint egy bányaló. Jó lenne egyszer szembesülni azzal, hogy hány kilométert futottam le, hogy labdát dobtam rá, hányszor estem a hátsó felemre.

Jó-jó… biztos vannak olyanok, akik nálam többet edzettek. Sosem tagadtam, hogy kaptam tehetséget a Jóistentől, a szüleimtől, és plusz edzések nélkül is odakerülhettem, ahova mindig is szerettem volna. De tény, hogy a kellő alázat és áldozat nélkül én sem érhettem volna el azt, amit elértem. Illetve az áldozat az rossz szó. Ha valamit szeretsz, akkor azzal kapcsolatban semmi nem lehet áldozat.

És az utazások… hány ország, hány repülőtér, hány szálloda és hány csarnok. Ezekről bármelyik csapatot felismerném. A városáról?! Nem biztos… Rengeteg helyen jártam, és semmit nem láttam. Hogy is zajlott, mondjuk egy Pécs- Bourges utazás: indulás Pécsről Budapestre busszal, akkor még a 6-os úton, ami alsó hangon is három óra. Másfél-két óra a repülőtéren, majd kb. két óra repülés Párizsig, onnan három óra buszozás Bourges-ba. Kis pihenés a hotelben, aztán edzés, majd vacsora és végül alvás. Reggel reggeli, utána egy dobóedzés, esetleg egy kis séta, aztán ebéd, csendes pihenő, majd a meccs és a vacsora. És másnap reggel az a fincsi kis utazás előröl csak visszafelé. A legrosszabb talán az volt mindig az utazásokban, hogy amikor leszálltunk Ferihegyen, akkor még nem voltunk „otthon”, hanem szálltunk fel a buszra, vettük az irány Pécs felé… És ez a hazafelé utazás volt a pihenőnap…
Ilyen szempontból Sopron és a közeli Schwehat kánaán volt! :)

Félre ne értsetek, most nem panaszkodom, csak elmesélem, hogy mi, hogy zajlott. Hogy is panaszkodnék, amikor országunk legjobb csapataiban játszottam, Európa legjobb szurkolótábora előtt.
Rengeteget kaptam ettől a sporttól, a csapattársaimtól, a szurkolóktól és nem utolsó sorban a csapatokat körül vevő stábtól. Sok szó nem esik a stábtagokról, pedig roppant fontos részei a csapat sikereinek. Azok az emberek, akiktől nem tudsz olyat kérni, amit nem oldanának meg a lehető leggyorsabban. Sosem felejtem el, amikor Koronics Andris a szakadó esőben jött, hogy kicserélje az autóm kerekét… köszönöm!

Említettem, hogy a sportolói élet az arany-élet. Tényleg az! Azt hiszem, én harminchárom évesen nőttem fel, amikor szembesültem a való világgal. Rácsodálkoztam, tényleg az az élet, hogy az ember reggel elmegy a munkába és csak este megy haza. Minden tiszteletem az övék!

Persze minden nap teljesítenie kell a sportolónak is, főleg ha profi az illető. De az is tény, teljesen más sportolni és abból megélni, mint napi 8-10 (néha több) órát dolgozni egy irodában. Főleg, ha szereted azt a sportot, amit űzöl és nem csak pénzkereseti lehetőségnek tartod. Sajnos ez utóbbi sem ritka…

Ha árnyoldalát kell keresni a sportolói életnek, akkor azt lehetne mondani, hogy keveset találkozol a családoddal. Természetesen ez azokra vonatkozik, akik másik városban játszanak. Mert ugye nincs hétvége, nincs egy napnál több szabadidő, és amikor dög fáradt az ember, akkor kétszer is meggondolja, hogy egyik nap edzés után kocsiba ül, vezet két-három órát, majd másnap délután elindul vissza, hogy legalább egyik este aludjon egy normálisat. Volt erre példa szép számmal, de ezek a pár órák, amiket az ember otthon tölt, feltöltenek energiával.
A Karácsonyt pedig úgy vártuk, mint a Messiást. Főleg, amikor még december 22-én meccsünk volt. Általában ezeken a meccseken nagyon lehetett érezni, hogy már csak páran vannak ott fejben a mérkőzésen. Kint az autó csomagtartójában már a ruhák a következő négy napra, a megvásárolt ajándékok, és a fejekben, hogy még mit kell csinálni, hova kell menni 23-án, hogy Szentestére minden tökéletes legyen. Aztán az a négy nap villám gyorsan eltelt és 27-én már újra edzés.
Az elért sikerek viszont kárpótolják az embert ezerszer is, és amikor a nyakadba akasztják az aranyérmet, akkor már egy kósza gondolat erejéig sem jut eszedbe, hogy idén is milyen rövid volt a karácsonyi szünet.

Nyáron viszont, ha éppen nem volt válogatott program, akkor volt pihenésre lehetőség. Egyszer volt lehetőségem három teljes hónapot pihenni. Huszonegy év alatt egyszer… Na jó, nem teljes pihenő, mert ha ismered a szervezetedet, akkor tudod, hogy nem mehetsz oda úgy az alapozásra, hogy nem mozogtál semmit előtte. Nekem legalábbis kellett, bár mondjuk így is mindig meghaltam alapozás alatt. Jaj de utáltam, amikor azt hallottam, hogy de jó augusztusban ide meg oda mennek nyaralni. Számomra a nyaralás és az augusztus sosem fért meg egy mondatban. Augusztus és emberkínzás…na az már igen… :)
Mondjuk az is tény, hogy annál az ominózus éremátadásnál az sem jut az eszedbe, hogy mennyire megérte még azt az x kilométert lefutni, pedig megérte. Tényleg!

Mindent összevetve sportolónak lenni jó, nagyon jó!

Ha újra fiatal lennék (ennél is fiatalabb :), mindent ugyanígy csinálnék! Majdnem mindent…