NBA-kosarasok borzasztó próbálkozásai a hiphopban

Amikor a sportolók zenélésbe kezdenek a végeredmény az esetek túlnyomó részében legalább annyira katasztrofális, mint videojátékokból mozifilmet készíteni. Ahogy az utóbbiból, úgy az előbbiből sincsen markáns ellenpélda, ezért a poptörténelem számos olyan elfeledett dallal bír, aminek készítője civilben mondjuk egy hatszoros NBA-bajnok. Azonban ezek számok többségében a bűnös élvezet kategóriájába sorolhatóak, aminek köszönhetően számos megbecsült kosaras vált egy ideig közröhej tárgyává. Olyan nagy nevek próbálkoztak zenéléssel - legtöbb esetben rappeléssel - mint Shaq, Kobe vagy éppen Allen Iverson, de nagyobb esélye van egyszer megnyerni a Raptorsnak a ligát, mint Kobe Bryantnek a Grammy-díjra. Összeszedtük azokat az NBA-játékosok által készített dalokat, amelyek a hiphop D-League-jének alsóházába sem igazán férnének be.

Shaquille O'Nealt egyszerűen képtelenség nem szeretni, és ez igazi a behemót center rapkarrierjére - és persze a filmkarrierjére is. A '90-es évek Shaq-mániájának köszönhetően nem létezett olyan szelete a szórakoztatóiparnak, ahova be nem nyomták valahogy a kosarast. Ki ne emlékeznek a borzalmas Kazaamra vagy az Acélzsarura, ahol O'Neill egy gyönyörű tempódobással hajítja ki a kézigránátot egy szűk résen? Vagy a Shaq Fu nevű, botrányosan rossz verekedős játékra? A zene sem maradhatott ki a bizniszből olyannyira, hogy '93-as Shaq Diesel után még négy nagylemezt és egy válogatást is kiadott.

Ezek jórészben olcsó kosárlabdás hasonlatokkal teli, szövegileg ártalmatlan rapdalok voltak, amin a rengeteg sztárközreműködő sem tudott segíteni. Pedig volt belőlük bőven, elég mondjuk a témaválasztásra egyest kapó We Be Ballin'-ra gondolni, ahol Ice Cube mellett még Michael Jacksont is belerángatta a dologba, akivel egy kifejezetten bizarr párost alkotnak a dalhoz készített videoklipben, ahogy Shaq labdapattogtatása közben Jackson riszálja magát tőle 20 centire.

A kosaras rapkarrierjét a közvélemény és a sajtó is fülig érő vigyorral fogadta, aztán a sokadik lemez után legalább az igyekezetet elkezdték dicsérni a centerben, aki méretéhez képest igen kicsi, de stabil lépésekkel lett egyre képzettebb rapper. Azonban a még viszonylag jónak nevezhető Shaq-dalok szövegei is olyanok, hogy egy baltimore-i sarki crackdílernek is természetesebben jönnek a rímek a szájára Erre a legjobb példa a Wu Tanges RZA-val és Method Mannel készített No Hook, ahol olyan autentikusan simul bele Shaq az együttes sötét hangulatú világába, mintha a kínai piacon akarna elvegyülni.

Kobe Bryant és O'Neill nem csak a pályán rivalizáltak egymással, de olyanra is sor került, hogy mikrofont ragadva üzent egyik a másiknak, mint az NBA 2Pac-je és Biggie-je. Azonban amíg O'Neill személyisége garantálta, hogy legalább szórakoztató legyen amit csinál, addig Kobe rapkarrierje fordított arányosságban áll kosaras pályafutásával. A Tyra Banksszel készített K.O.B.E. Will Smith legsötétebb pillanatait idézi a hallgató elé, ahol persze Bryant semmi másról nem szövegel mint magáról, a kosárlabdáról meg a pénzről.

Hiába szervezte le maga mellé egyszerre Nast és a karrierje elején járó 50 Centet, a Thug Poet költőisége legalább annyira váratlan, mint amikor a Lakers-játékos emberfölényben passz helyett a palánkra tör. Ezzel Bryant a maga részéről le is zárta a zenei pályáját, mielőtt komolyabb közröhejt generált volna az őt körülvevőkből.

Maradjunk is Los Angelesben, pontosabban a Lakersnél. Még a nagybetűs Világbéke előtt volt egy bizonyos Ron Artest nevű kosaras, aki szintén jó ötletnek tartotta, ha a szavak pazarlását a bírók után mindenki számára átélhetővé teszi. Ameddig az előző két sztár csak mímelte a rapet, addig a szociopata Artest valóban megpróbált egy szövegileg erőteljes albumot készíteni, aminek a My World címet adta, ami a későbbi névváltoztatását ihlette. Na jó, az utóbbit csak mi találtuk ki. A most következő videó viszont tényleg létezik.

A látszólag egy mobiltelefonnal készített klip ellenére Artest rövid rapkarrierje legalább egy-két aranyköpést tartogatott az utókornak. Ilyen a Haterz, ahol Artest azon értetlenkedik, hogy vajon miért kritizálja őt mindenki, majd bevallja, hogy régen rágyújtott meccsek előtt, szünetben pedig leszaladt boltba venni valami alkoholt magának. Mondjuk ezeket simán eltudjuk hinni róla, ahogyan azt is, hogy létezik ember aki hivatalosan is Metta World Peace-re változtatja a nevét.

A kosaras rap koronázatlan királya mégis a keleti partról került ki, őt Allen Iversonnak hívják. Kobe és Shaq rapkarrierje inkább csak egy marketingfogás, Artesté pedig egy nem teljesen százas sportoló önvallomása, Iverson viszont tényleg megpróbált valami ütősebb produkciót összehozni, amiből végül csak buzizás, keménykedés és milliomosként a gettóról való prédikálás lett. A Jewelz művésznév mögé rejtőző Iverson a 40 Bars című számmal szerette volna elővezetni bemutatkozó albumát, de a dal annyira kiverte a biztosítékot a NBA vezetőinél és az emberjogi aktivistáknál, hogy soha nem került forgalomba annak ellenére, hogy Iversonnak még tehetsége is volt a szövegeléshez.

Tony Parker nagy szerencséje, hogy Amerikában a legtöbb embernek fogalma sincs róla miről rappel. A francia irányító öt éve adta ki első szólólemezét, ami - szinte hihetetlen módon - rosszabb, mint az összes eddig felsorolt játékos szerzeményei. A már a tényleg kellemetlen kategóriába tartozó dalok igazi ömlengős, szerelmetes, focistafeleséges mainstream rap, amely még a popzene jelzőre sem méltó.

Külön említést érdemel a '94-es B-Ball's Best Kept Secret rapválogatás, amelynél találóbb címet nem is adhattak volna. Ezen a 12 számos korongon kizárólag kosarasok rappelnek dalról-dalra alulmúlva egymást. Olyanok szerepelnek rajta egy-egy szám erejéig, mint Dana Barros, Cedric Ceballos, Gary Payton, na és persze Shaq. A zenei guilty pleasure prototípusa olyan gyöngyszemekben bővelkedik, mint Ceballos közös dala Warren G-vel, Gary Payton rapje a jófiúságról vagy Jason Kidd első és utolsó próbálkozása a hiphoppal.

A végére hagytuk a legszomorúbb rapkarriert, amiről egy NBA-játékos csak a rémálmaiban találkozhat. Chris Webbert senki sem az eszéért szerette, elég mondjuk arra az NCAA-döntőre gondolni, ahol képes volt időt kérni, amikor az összes időkérésük elfogyott. C-Webb annyira tehetségtelennek bizonyult a műfajban, hogy a '99-ben megjelent nagylemezéhez készült második klipjét végül sohasem jelentették meg hivatalosan. Aztán - legnagyobb szerencsétlenségére - a felvétel felkerült a Youtube-ra, és mindenki megértette miért próbálta a kosaras titokban tartani ezt a videót.